Kolbász(tök)ből keritést

Kolbász(tök)ből kerítést!
Tavasszal, a nagy veteményezések idején hallottam, hogy van egy olyan tök- a több tucat más fajtán kívül-, amely képes magát regenerálni: a kolbásztök talán az egyetlen ilyen ritka ehető növény. Nem sűrűn találkozunk környezetünkben olyannal, ami megcsonkítás után képes úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, vagyis ott kezdeni az életet tovább, ahol abba hagyta. Mégis van élet a halál után?
Megtetszett ez a kis túlélő fajta zöldség, és úgy döntöttem, kipróbálom. Szaporítása, mint minden töknek magról vagy palántáról történik. Én az előbbit választottam- egyik nagyobb bevásárló központban, teljesen véletlenül akadtam rá a magra- és tavasz elején, kissé bizonytalanul fogtam neki műanyag pohárkákban a palántázásnak. A növényke nődögélt, de az az igazság, a sok más teendő között, kissé megfeledkeztem róla-így csak június elején ültettem szabadföldbe. A kolbásztök még sok más jó tulajdonsága mellett rendelkezik azzal is, hogy nagyjából olyan magasra fut, amilyen magas támaszték áll rendelkezésére. Mi sajnos eléggé kicsi állványt készítettünk neki, a két métert alig közelítette meg. Lehetséges az is, hogy egy kiszáradó félben levő fa alá ültessük, ami elegendő napfényt hagy a kis palántáknak, és akkor akár nevelhetünk kolbásztök-fát is. Viccesen mutat, amikor a fáról valami óriási kolbásznyúlványok csüngenek alá.
Ha vagány kerítést akarunk, olyat, ami a szomszédnak biztosan nincs- és talán még emlékszünk a mesében a kolbászból font kerítés hasznos mivoltára- ültessük a magokat, az amúgyis idő rágta kerítésünk naposabb oldalára, locsoljuk rendszeresen, és nyár közepén óriási kolbászkerítéssel fogunk rendelkezni. Az élelmes kis indák bármire felfutnak, amin kapaszkodni lehet- Bulgáriában például egy teniszpálya ötméteres kerítése volt befuttatva velük- virágzás után hálásan eresztették alá ehető díszeiket. Tiszta haszon.
Ha gondot okozna, hogy mit főzzünk ebédre, csak kimegyünk és levágunk egy darabot a “kerítésből” s már nem is kell tovább törjük a fejünket. Sőt miután levágtunk belőle, tovább fejleszti magát, és egész nyáron át finom ízével táplál. Készíthetünk belőle főzeléket, paradicsommal, fetával sütőben lerakott tököt, használhatjuk lecsóba, s a maradékot- ilyen mindig lesz- lefagyaszthatjuk, hogy majd feldobjuk valamivel a téli ebédeket is.

Happy cica day

Máffin 1 éves.
Emberi számitás szerint Máffin cica egyéves. Azt, hogy egészen pontosan, mikor látott napvilágot, nem tudjuk, de mi tavaly szeptember 12. óta vagyunk féltő, óvó és szerető gazdái. Remélem még sokat fogunk együtt egerezni, sőt még a gyerekeink is.
BOLDOG SZÜLINAPOT!

Csodálatos hajnalka, a sokszínű gyönyörűség

Tavaly valami szőlőszerű érkezett hozzánk nyár elején. Akitől kaptuk, mondta, hogy fel kell futtatni valahová, mert csodaszép lesz. Bevallom, az elején nem hittem benne. Pár hét után a szőlőre emlékeztető futónövény óriási sebességgel kezdett kapaszkodni felfelé a hajdani istálló oldalán.

Mivel kezdetben gyanakvással figyeltük, nem került valami előkelő helyre, gondoltuk, ott a kert vége felé jó helyen lesz, ki tudja, egyáltalán megfogan-e. És a hajnalka kétségtelenül csodálatos lett. Nomen est omen, mondhatnánk, hiszen a szőlőszerű növényt mexikói csodálatos hajnalkának (Ipomoea lobata ) hívják.

Tavaly óta szépsége kissé feledésbe merült, de annyira nem, hogy az istálló mellől az idén nyár elején méltó helyét főhelyen, a konyhaablak előtt kapja meg. Gondoltam, valami árnyékoljon a nagy nyári hőségben, de a hajnalka annál okosabb volt, és nem befutotta, hanem mintha méretre szabtuk volna, oldalról vette körbe az ablakot, aztán onnan futott tovább nagy gyorsasággal háztetőre és ereszre.


Az eredetileg Amerikában és Mexikóban honos növény nálunk az időjárás miatt csak egynyári életű, de fedett helyen talán kiteleltethető. Felfelé öt-hat méterre is megnő, nagyon rövid idő alatt. Nem csak háromkaréjú, kissé szív alakú szirma, de az egy száron fürtben elhelyezkedő 12 virága is nagyon hasonlít a szőlőre. Apró, csöves virágai bimbós állapotban pirosak, majd színük narancssárgára vált, és elvirágzáskor fehér, sápadt sárga színt öltenek. A virágot színei miatt spanyol zászlónak is hívják. Egy száron egyszerre három virágszín fordul elő az elnyílás sorrendjében – összhatásában a három színtől úgy néz ki, mintha egyfolytában sütné a nap. Bentről kinézve vidámító látvány még mosogatás közben is, hogy valami napsütéses övezi az ablakot. Először csak azt tudtuk róla, hogy csodálatos. Környezetemben senki nem ismerte, így hosszas kutakodás után végre ráakadtam a nevére.

Július első felétől folyamatosan virágzik, mióta színével feldobja napjainkat és mindenki csodájára jár, szaporítása felől érdeklődik, eldöntöttem, hogy ezentúl állandó lesz a tavasszal beszerzendő virágok listáján. Teljes napon vagy félárnyékban tökéletesen fejlődik, öntözni csak akkor kell, ha hosszabb ideig nem esik, tápoldatozást esetleg egyszer- kétszer igényel egy szezonban, de szépen fejlődik anélkül is.

Nálunk palántáról szaporodott, de jövőre előre ígértem ismerősöknek magot, így én is próbálkozni fogok vele. A magokat február végén, március elején kell cserépbe elvetni, majd májusban szabad levegőre vihetjük cserepestől, mindaddig, míg elég nagyra nőnek a palántok a kiültetéshez.

Vagy palántról vagy magról, de mindenképp megéri kipróbálni, mert az eredmény: csodálatos hajnalka.

A balkon és a terasz általában déli fekvésű, vagy legalább jó elhelyezésű. A napsütés néha esetleg túl erős, ezért árnyékolás szükséges. Megoldható a feladat növényekkel is, a következő módon: első feladat, ha növényi árnyékolást tervezünk, hogy a támrendszert jól megtervezett módon állítsuk fel, legyen elég erős, és illeszkedjen a környezetbe. A futónövényünket vethetjük rögtön a ládába vagy dézsába, amit a pergola alá helyeztünk, vagy palántát ültetünk. Nagyon fontos ezeknek a fajoknak az ápolási munkái között az öntözést megemlíteni, mert az állandó napsütés miatt sok vízre van szükségük, de vigyázat, nehogy melegben locsoljunk, csakis reggel és este. Futtatható faj az említett csodahajnalka mellett a hajnalka is, a nagy, illatos és színes tölcsérek tömegesen nyílnak a gyorsan futó, nagy lombot adó növényen. Régi fajta, de még mindig érdemes tartani igénytelensége miatt.

Jerry, az albérlőnk

Alig ismerek olyan embert, aki vasárnap délben, a tévében ne szerette volna a pajkos, sunyi, kis egér és a lusta, de játékos macska állatpárost nézegetni. Kiürültek a játszóterek, mikor valaki elkiáltotta magát, hogy a „Tom şi Jerry” – mert így mondták ezt akkor a legmagyarabb településeken is. Akkor még Jerry-t kedvesnek, bájosnak találtam, és imádtam. Mindig drukkoltam neki, és sajnáltam, mikor a farka vége Tom karmai közül kandikált ki. Most is imádom, de csak a rajzfilmben.

Mióta közelebbi kapcsolatba kerültünk Jerry-vel, vagyis már nem csak a tévében nézegetem – nem tartozik kedvenc állataim közé. Ha nem csal a fülem és a szimatom, Jerryből nem csak egy lakik velünk egy légtérben. Mióta elkezdődött az aratás, egyre több jel utal arra, hogy bizony nomád éle - tüket felváltotta a háztáji garázdálkodás: őegérsége népes családját beköltöztette hozzánk.

A létszám egyelőre elviselhető a tavalyihoz képest, amikor napi kéthárom egér rohant át a lakáson. Irtózatos volt a biztonságos tömbházbeli élet után éjszaka egérbébik visítására ébredni, egy idő után minden kisebb fekete tárgynak azt hittem, hogy egér, s képes voltam a saját papucsomtól megijedni.

Szeretjük az állatokat, de ennyire azért nem: az együttélés megszüntetése végett beszereztünk két macskát és egy elektromos egérriasztót. Hogy melyik volt a hatékonyabb, nem tudom, de tavaly, hála istennek, egy hónap riasztási idő után Jerry-ék elköltöztek. Az idén viszont hiába aktiváltam a riasztót, még nem hatott – optimista vagyok, biztosan el kell teljen egy bizonyos idő, hogy érzékeljék az ultrahangot. Addig pedig békésen élünk együtt.

Ebben az évben sokkal hamarabb költöztek be hozzánk Jerry-ék, felkészületlenül ért, mint minden évben az árvíz a világot. Akkor kezdtem egérre gyanakodni, mikor a kutya száraztápja rendszeresen fogyni kezdett. Aztán, amikor egy álmos reggelen az angol vécéből szembenézett velem Jerry, biztos voltam benne, hogy eljött az ősz és a nagy hajtóvadászatok ideje.

Hirtelen kezdtem Tomnak érezni magam, az összes szeretetem és együttérzésem a kis, szürke jószág iránt elmúlt, és egyetlen módját alkalmaztam a vécéből való távozásnak, lehúztam többször. De az egér túlélő fajta, tovább búvárkodott a vízben, majd erőre kapva pedálozott volna kifelé, míg nem kicsit megsegítettük távozását a vécékefével. Ez alkalommal a visszafelé út hatásosabbnak bizonyult.

Azóta bármely rokon példányával találkozunk a lakásban, csak üldözzük, próbáljuk bekeríteni, és várjuk az ultrahang hatását.

Riadt szemek a vécécsészében

Reggel egy Jerry nézett szembe velem a vécéből, az angol vécéből! Nem, nem a kinti pottyantósból, hanem a Domestos-szal sikált benti fürdőszobából! Két komoly vízöblítés után is pedálozott felfelé, míg nem kisebb gyömöszölések után a budikefével, remélem távozott, ott ahol bejött.

Hogyan udvarol a macsó pillangó?

Valamiért sosem rajongtam a lepkékért. Talán túl szépek voltak, légiesek, és nagy sebességgel tovaillanók ahhoz, hogy valójában meg tudjam figyelni őket. Vagy kiránduláson találkoztam velük, ahová sajnos nem azért mentünk, hogy leüljünk csendben és fél órán keresztül lepkét figyeljünk, vagy pedig, amikor már lehetett figyelgetni, nem az életformájukat kellett tanulmányozni.

A kommunizmus biológiaóráinak áldatlan áldozatai lettek, gombostűvel átszúrva „dísze - legtek” egy megsárgult hablemezen, temérdek káposztalepke társaságában. A szerencsésebbek összefogdostak (vagy leakasztottak a nagyobb testvér gyűjteményéből) egy-egy színesebb példányt is, ami már kitaposott út volt a tízeshez. Szóval nem sok felvilágosítást kaptunk a lepkék életéről.

Valójában most sem rajongok ezekért a légies tüneményekért – hamarabb rá tudok csodálkozni a murok tökéletes narancssárga színére –, de a minap azon kaptam rajta magam, hogy két fekete-rozsdavörös- fehér (Atlanta-lepke) példány udvarlási szertartását figyelem szájtátva. Először egy lepkére lettem figyelmes, mit tudtam én, hogy hím vagy nőstény, aztán szabályos huncut táncbemutatója után porondra lépett – mint utólag megtudtam – a kislány is.

A napfényben kápráztatták egymást és engem, óvatos ismerkedő szárnymozdulatokkal. Ilyenkor nem beszélhetünk repülésről vagy szárnycsapkodásról, valami pontos, harmonikus koreográfiával hódolnak egymásnak. A hím egyedek kezdetben képesek bármire begerjedni, aminek színkombinációja nagyjából megegyezik a sajátjukkal. Tehát nem csodálkoztam túlságosan, mikor a nőstény hódítása után gyorsan átterelődött az udvarlás az éppen kiterített erősen színes törölközőre. Azok a hímpéldányok, amelyek még először csábítanak, képesek a törölközőnél is próbálkozni – színre mennek. Később már illatok alapján tájékozódnak. A nappali lepkék esetében a hímek termelnek több illatanyagot, és ezzel csalogatják magukhoz az azonos fajú, még nem párosodott pillangókisasszonyokat. Állítólag ezek a feromonok annyira hatásosak, hogy a nőstények szó szerint elkábulnak, a macsó rabjaivá lesznek, majd alávetik magukat a násztánc szédítő folytatásának.

Vajon így szédít és kábít az emberi tánc is?

Hogyan tartsuk szájban "beszéd" közben a pillangót

Rengeteg fehér lepke-nem káposzta - kering a kertben. Egyesek hárman, mások ketten. Vajon, akik hárman járnak, mit jelent? (Párbaj a pillangó kislány kezéért/szárnyaiért?)Máffin cica lassan egyéves lesz- azért bizonytalan ez a dolog, mert nem tudjuk pontosan, hogy mikor született. Talán két-három hetes volt, mikor elhoztuk őket (volt Csipesz cicánk is), minden estere szeptember 12-én ünnepeljük a szülinapját. Nagy cicapartit tartunk, meghívjuk az összes átjáró szomszéd cica barátot és barátnét, a kedves, barátságos, ismerős kutyákat, a játszani való faleveleket, az embereket, akik szívesen simogatják, és az egereket. Ez utóbbiak kivételével, mindenki épen és jól lakottan fog távozni. Szóval csapunk egy nagy Kerti partit.
Máffin már készül. Szerzi az új ismerősöket. Ma egy fehér lepkével barátkozott. Persze a barátság egyoldalú volt, és nem tartott sokáig. Kecses cica mozdulatokkal becserkészte-hihetetlen, hogy meg tudott fogni egy lepkét, nekem még sosem sikerül, hálóval sem. Azt hiszem molylepkét sem ütöttem le elsőre soha. Szóval, megfogta, büszkén megmutatta, és közben fél szájjal, mondta, hogy miú (=látod?). Erre, huss a lepke odébb állt. De nem tudott messzire repülni, Máffin megint lecsapott rá. Újabb miú, miú, miú = magyarázkodás, hogy ő milyen ügyes. A cicák gyöngye fél szájjal magyarázkodott, a másik fél szájából pedig kilógott a már vécépapír állagú lepkemaradvány. Egy két ügyes szájmozdulat, és a lepke bódultan zuhant Máffin lábai elé. Innen már csak pár lépés volt a teljes lepke mivolt semlegesítéséhez. Aztán már nem volt érdekes. Nem csoda, ki zaklatna egy háromszor szétázott krepp papír maradvány. Akad még a kertben temérdek ingyenes cica játék.

Textilfestés dióval

Hetek óta textilfestéket keresek, Sepsiszentgyörgy nem egy boltjában kutakodtam utána, de nem találtam. Egyetlen helyet tudok, ahol talán lehet kapni, de jó drága, tehát úgy döntöttem, mielőtt oda is elzarándokolnék, kipróbálom a házi textilfestést. Óriási diófa van a kertben, rajta zöld burokban a még ki nem fejlődött termések. Évszázadok óta emlegetik a diót, hogy csoda jó, több árnyalatot létrehozó, tiszta bio festőszer lesz belőle, hát teszteltem.

Az idén elég gyatra a termés – tavaly bezzeg egy hadseregnyi kelmét meg lehetett volna festeni –, de ettől függetlenül még akadt annyi zöld dió, hogy a kísérletezés után a mókusoknak és is maradjon valami télire. Körülbelül öt liter vizet töltöttem egy rég kimustrált lábosba (utána színt vált, és már nem való ember elé), ehhez adtam 20 óriási zöld diót, és nagyjából 10 maréknyi lapit.

Ezeket így együtt áztattam vagy 12 órát, délelőtt még a tűző napon is érlelődtek, majd felkerült a lábos a lángra. Közben adagoltam hozzá két evőkanál sót és ugyanennyi ecetet, hogy az anyag majd jobban megtartsa a színét, és kezdődött a boszorkánykonyha.

Az egész művelet két órán át tartott, kisebb anyagdarabokkal teszteltem a megfelelő színt. Fél órás különbséggel helyeztem az anyagot a kis lángon fövő varangyos béka színű vízbe, míg a dióhéj-zöldtől a tejeskávé-barnán át eljutottam az otthoni készítésű (sok tejporral) házicsoki- barnáig.

Időközben rájöttem, hogy a szín erőssége nem csak a keverék főzési idejétől függ, hanem a hozzávalók arányának fokozásától, és pontosabb kimérésétől. Vagyis minél több dióburkot adunk hozzá, annál sötétebb színt nyerünk. Régen gyapjúfestésre is használták: a repcesárga, a zöld, a barna és a fekete minden árnyalatát ki tudták hozni belőle. A dió páca használható még bőr és bútor festésére is, de ezek kipróbálásához talán fikarcnyival több tudást kell összekapirgálnom.

A festés után megmaradt levet akár életmentőként is használhatjuk a sok esőzés után elszaporodott szúnyoghadjárat ellen: a dió juglontartalma miatt elűzi a szúnyogokat, legyeket, hangyákat, molyokat. A megmaradt diólevet egyelőre a ház elé pakoltam ki, hogy távol tartsa a vérszívókat, majd kisebb nyitott üvegbe töltöm, hátha a szobában is kevesebb szúnyog lesz.