Lassan két éve követjük nyomon, – már amennyire ez lehetséges – vadászat idején például, egy lánycica éle - tét. Kicsi szőrgomolyag korában kikapcsoltuk a tévét, és esténként inkább azon szórakoztunk, hogy fedezi fel a lakást, hajkurássza a szőnyeg mintái között megbújó pókokat, vagy éppen hogy hajtja kényelmes pihenésre puha fejecskéjét, közben arra koncentrálva, hogy biztosan a jól bejáratott piros pokrócon szundikáljon.
Egy darabig tanulmányoztuk a macska-etológiát, és gyakran tettünk fel kérdéseket, hogy ezt vagy azt vajon miért csinál, miért nyávog hangosabban, halkabban, vagy miért csapdossa a farkával a hátát néha. Aztán lassan mindenre fény derült. Öszszeszoktunk, és már nem kell szakirodalmat bújni. A reggeli két rövid egymás utáni üdvözlő nyávogástól kezdve az elnyújtott ételkérő, vagy a nagyon mély „baj van” jelzésig, azt hiszem, értjük egymást. Tiszteletben tartjuk a macskaszokásokat, mert ha egy szőrpamacsot befogadtál – tartják sokan – attól kezdve te laksz nála, és ő alakítja életed…
A macskák kifejezetten nem állhatják, ha eltűnnek a jól bejáratott puha pokrócok, ha fertőtlenítőszag terjeng a konyhában, ha nincsenek a sarokban a kergetnivaló pókok, szúnyogok, vagy ha a gazdi ruhája hirtelen öblítőszagú lesz. Nem, nem azt jelenti, hogy csak a koszt és rendetlenséget szeretik – igenis jól fejlett öntisztaság-mániával rendelkeznek, de ha megváltozik a körülöttük levő világ, az borzasztó.
Máffin képes napokig a pad alatt aludni, ha a jó puhára bélelt alvó kosarából eltűnnek a hosszú idő óta megszokott szőrpamacsok. Egy olyan kiváltságos cicának, akinek saját lakosztálya van az előszobában, igencsak rosszul esik, ha az évek óta méretre rágott linóleumot egyszer csak a rendszerető gazdik szőnyegre cserélik. Pedig puha, meleg, és jól lehet a rojtjaival is játszani, de nem az igazi. Az új dolgokat mindig „be kell dögönyözni”: a cicák, ha valami ismeretlent találnak, dagasztó mozdulattal addig tapicskolják, míg már biztos, hogy le lehet rá telepedni.
