Kolbász(tök)ből keritést

Kolbász(tök)ből kerítést!
Tavasszal, a nagy veteményezések idején hallottam, hogy van egy olyan tök- a több tucat más fajtán kívül-, amely képes magát regenerálni: a kolbásztök talán az egyetlen ilyen ritka ehető növény. Nem sűrűn találkozunk környezetünkben olyannal, ami megcsonkítás után képes úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, vagyis ott kezdeni az életet tovább, ahol abba hagyta. Mégis van élet a halál után?
Megtetszett ez a kis túlélő fajta zöldség, és úgy döntöttem, kipróbálom. Szaporítása, mint minden töknek magról vagy palántáról történik. Én az előbbit választottam- egyik nagyobb bevásárló központban, teljesen véletlenül akadtam rá a magra- és tavasz elején, kissé bizonytalanul fogtam neki műanyag pohárkákban a palántázásnak. A növényke nődögélt, de az az igazság, a sok más teendő között, kissé megfeledkeztem róla-így csak június elején ültettem szabadföldbe. A kolbásztök még sok más jó tulajdonsága mellett rendelkezik azzal is, hogy nagyjából olyan magasra fut, amilyen magas támaszték áll rendelkezésére. Mi sajnos eléggé kicsi állványt készítettünk neki, a két métert alig közelítette meg. Lehetséges az is, hogy egy kiszáradó félben levő fa alá ültessük, ami elegendő napfényt hagy a kis palántáknak, és akkor akár nevelhetünk kolbásztök-fát is. Viccesen mutat, amikor a fáról valami óriási kolbásznyúlványok csüngenek alá.
Ha vagány kerítést akarunk, olyat, ami a szomszédnak biztosan nincs- és talán még emlékszünk a mesében a kolbászból font kerítés hasznos mivoltára- ültessük a magokat, az amúgyis idő rágta kerítésünk naposabb oldalára, locsoljuk rendszeresen, és nyár közepén óriási kolbászkerítéssel fogunk rendelkezni. Az élelmes kis indák bármire felfutnak, amin kapaszkodni lehet- Bulgáriában például egy teniszpálya ötméteres kerítése volt befuttatva velük- virágzás után hálásan eresztették alá ehető díszeiket. Tiszta haszon.
Ha gondot okozna, hogy mit főzzünk ebédre, csak kimegyünk és levágunk egy darabot a “kerítésből” s már nem is kell tovább törjük a fejünket. Sőt miután levágtunk belőle, tovább fejleszti magát, és egész nyáron át finom ízével táplál. Készíthetünk belőle főzeléket, paradicsommal, fetával sütőben lerakott tököt, használhatjuk lecsóba, s a maradékot- ilyen mindig lesz- lefagyaszthatjuk, hogy majd feldobjuk valamivel a téli ebédeket is.

Happy cica day

Máffin 1 éves.
Emberi számitás szerint Máffin cica egyéves. Azt, hogy egészen pontosan, mikor látott napvilágot, nem tudjuk, de mi tavaly szeptember 12. óta vagyunk féltő, óvó és szerető gazdái. Remélem még sokat fogunk együtt egerezni, sőt még a gyerekeink is.
BOLDOG SZÜLINAPOT!

Csodálatos hajnalka, a sokszínű gyönyörűség

Tavaly valami szőlőszerű érkezett hozzánk nyár elején. Akitől kaptuk, mondta, hogy fel kell futtatni valahová, mert csodaszép lesz. Bevallom, az elején nem hittem benne. Pár hét után a szőlőre emlékeztető futónövény óriási sebességgel kezdett kapaszkodni felfelé a hajdani istálló oldalán.

Mivel kezdetben gyanakvással figyeltük, nem került valami előkelő helyre, gondoltuk, ott a kert vége felé jó helyen lesz, ki tudja, egyáltalán megfogan-e. És a hajnalka kétségtelenül csodálatos lett. Nomen est omen, mondhatnánk, hiszen a szőlőszerű növényt mexikói csodálatos hajnalkának (Ipomoea lobata ) hívják.

Tavaly óta szépsége kissé feledésbe merült, de annyira nem, hogy az istálló mellől az idén nyár elején méltó helyét főhelyen, a konyhaablak előtt kapja meg. Gondoltam, valami árnyékoljon a nagy nyári hőségben, de a hajnalka annál okosabb volt, és nem befutotta, hanem mintha méretre szabtuk volna, oldalról vette körbe az ablakot, aztán onnan futott tovább nagy gyorsasággal háztetőre és ereszre.


Az eredetileg Amerikában és Mexikóban honos növény nálunk az időjárás miatt csak egynyári életű, de fedett helyen talán kiteleltethető. Felfelé öt-hat méterre is megnő, nagyon rövid idő alatt. Nem csak háromkaréjú, kissé szív alakú szirma, de az egy száron fürtben elhelyezkedő 12 virága is nagyon hasonlít a szőlőre. Apró, csöves virágai bimbós állapotban pirosak, majd színük narancssárgára vált, és elvirágzáskor fehér, sápadt sárga színt öltenek. A virágot színei miatt spanyol zászlónak is hívják. Egy száron egyszerre három virágszín fordul elő az elnyílás sorrendjében – összhatásában a három színtől úgy néz ki, mintha egyfolytában sütné a nap. Bentről kinézve vidámító látvány még mosogatás közben is, hogy valami napsütéses övezi az ablakot. Először csak azt tudtuk róla, hogy csodálatos. Környezetemben senki nem ismerte, így hosszas kutakodás után végre ráakadtam a nevére.

Július első felétől folyamatosan virágzik, mióta színével feldobja napjainkat és mindenki csodájára jár, szaporítása felől érdeklődik, eldöntöttem, hogy ezentúl állandó lesz a tavasszal beszerzendő virágok listáján. Teljes napon vagy félárnyékban tökéletesen fejlődik, öntözni csak akkor kell, ha hosszabb ideig nem esik, tápoldatozást esetleg egyszer- kétszer igényel egy szezonban, de szépen fejlődik anélkül is.

Nálunk palántáról szaporodott, de jövőre előre ígértem ismerősöknek magot, így én is próbálkozni fogok vele. A magokat február végén, március elején kell cserépbe elvetni, majd májusban szabad levegőre vihetjük cserepestől, mindaddig, míg elég nagyra nőnek a palántok a kiültetéshez.

Vagy palántról vagy magról, de mindenképp megéri kipróbálni, mert az eredmény: csodálatos hajnalka.

A balkon és a terasz általában déli fekvésű, vagy legalább jó elhelyezésű. A napsütés néha esetleg túl erős, ezért árnyékolás szükséges. Megoldható a feladat növényekkel is, a következő módon: első feladat, ha növényi árnyékolást tervezünk, hogy a támrendszert jól megtervezett módon állítsuk fel, legyen elég erős, és illeszkedjen a környezetbe. A futónövényünket vethetjük rögtön a ládába vagy dézsába, amit a pergola alá helyeztünk, vagy palántát ültetünk. Nagyon fontos ezeknek a fajoknak az ápolási munkái között az öntözést megemlíteni, mert az állandó napsütés miatt sok vízre van szükségük, de vigyázat, nehogy melegben locsoljunk, csakis reggel és este. Futtatható faj az említett csodahajnalka mellett a hajnalka is, a nagy, illatos és színes tölcsérek tömegesen nyílnak a gyorsan futó, nagy lombot adó növényen. Régi fajta, de még mindig érdemes tartani igénytelensége miatt.

Jerry, az albérlőnk

Alig ismerek olyan embert, aki vasárnap délben, a tévében ne szerette volna a pajkos, sunyi, kis egér és a lusta, de játékos macska állatpárost nézegetni. Kiürültek a játszóterek, mikor valaki elkiáltotta magát, hogy a „Tom şi Jerry” – mert így mondták ezt akkor a legmagyarabb településeken is. Akkor még Jerry-t kedvesnek, bájosnak találtam, és imádtam. Mindig drukkoltam neki, és sajnáltam, mikor a farka vége Tom karmai közül kandikált ki. Most is imádom, de csak a rajzfilmben.

Mióta közelebbi kapcsolatba kerültünk Jerry-vel, vagyis már nem csak a tévében nézegetem – nem tartozik kedvenc állataim közé. Ha nem csal a fülem és a szimatom, Jerryből nem csak egy lakik velünk egy légtérben. Mióta elkezdődött az aratás, egyre több jel utal arra, hogy bizony nomád éle - tüket felváltotta a háztáji garázdálkodás: őegérsége népes családját beköltöztette hozzánk.

A létszám egyelőre elviselhető a tavalyihoz képest, amikor napi kéthárom egér rohant át a lakáson. Irtózatos volt a biztonságos tömbházbeli élet után éjszaka egérbébik visítására ébredni, egy idő után minden kisebb fekete tárgynak azt hittem, hogy egér, s képes voltam a saját papucsomtól megijedni.

Szeretjük az állatokat, de ennyire azért nem: az együttélés megszüntetése végett beszereztünk két macskát és egy elektromos egérriasztót. Hogy melyik volt a hatékonyabb, nem tudom, de tavaly, hála istennek, egy hónap riasztási idő után Jerry-ék elköltöztek. Az idén viszont hiába aktiváltam a riasztót, még nem hatott – optimista vagyok, biztosan el kell teljen egy bizonyos idő, hogy érzékeljék az ultrahangot. Addig pedig békésen élünk együtt.

Ebben az évben sokkal hamarabb költöztek be hozzánk Jerry-ék, felkészületlenül ért, mint minden évben az árvíz a világot. Akkor kezdtem egérre gyanakodni, mikor a kutya száraztápja rendszeresen fogyni kezdett. Aztán, amikor egy álmos reggelen az angol vécéből szembenézett velem Jerry, biztos voltam benne, hogy eljött az ősz és a nagy hajtóvadászatok ideje.

Hirtelen kezdtem Tomnak érezni magam, az összes szeretetem és együttérzésem a kis, szürke jószág iránt elmúlt, és egyetlen módját alkalmaztam a vécéből való távozásnak, lehúztam többször. De az egér túlélő fajta, tovább búvárkodott a vízben, majd erőre kapva pedálozott volna kifelé, míg nem kicsit megsegítettük távozását a vécékefével. Ez alkalommal a visszafelé út hatásosabbnak bizonyult.

Azóta bármely rokon példányával találkozunk a lakásban, csak üldözzük, próbáljuk bekeríteni, és várjuk az ultrahang hatását.