2011. szeptember 20., kedd

Bodzával az élet

Hogy labrador vagy retriever kell, azt egészen pontosan nem tudtuk mi sem, de az biztos, hogyha valamelyiknek a szemébe egyszer belenéz az ember, akkor az örök szerelem. Sokáig tervezgettük, ha majd egyszer kutyánk lesz, milyen is legyen, mi lesz a neve, hol fog lakni, és persze a nagy kirándulásokat is. Aztán egyszer az álom valóra vált: Bodza, a 10 hetes golden retriever egy szeptemberi napon kissé bizonytalanul, de birtokba vette új házacskáját. 

A tíz hét még nagyon kevés emberi időben számítva, így hát azt gondoltuk, hogy kicsi puha szőrgomolyával fogunk játszadozni, de ez az idő egy nagytestű kutyánál már egészen komoly méreteket jelent. A kutya kinézetre nagy, de belül egy igenis pici eb lakozik. Az esti húsz-harminc perces séták után már csak egy „vigyél haza” tekintet következik, és szinte képes a pórázról négy lábbal ledőlni, majd édesen szunyálni, annyira mélyen, hogy azt már embernél horkolásnak hívják.
Napról napra Bodza a legnagyobb hős a vidéken – mármint kapun belül –, lassan két lépést nem lehet lépni anélkül, hogy nadrágnál, táskánál, szvetternél, kabátnál fogva ne ráncigáljon magával. Kapun kívül teljesen más a helyzet. Az esti sétákat csak apránként lehetett bevezetni: méterről-méterre haladtunk. Az első alkalommal, ahogy kiléptünk a kapun, a kis gombszemű büszkén húzott a pórázzal, egészen pontosan vagy öt métert haladtunk, aztán gyorsan nyüszítve kellett visszaszaglásznunk a biztonságos, bejáratott úton a háza felé. Minden nap újabb és újabb métereket fedeztünk fel az „idegenben”.
Az utcai kutyákkal való barátkozás egy külön fejezet a Bodza életében: nem megy még nagyon ez neki. Ha a többi eb kerítésnek feszülve ugat, csahol, és barátkozna vele, ő átmegy kúszó üzemmódba, és úgy tesz, mintha ott sem lenne, s minden vágya az, hogy valahogy jussunk már haza.
A kutya–macska barátság, amint azt már rég tudjuk, nem a legfelhőtelenebb. Ritka az olyan kapcsolat, amelyik édes együttélést von maga után. Bodza, mivel a nagyon barátságos kutyák közé tartozik, már az első alkalommal szeretett volna macskabarát lenni, feltéve, ha beleegyező játszópartnerre akadt volna.
Egyetlen „kommunikációs akadálya” a közelebbi kapcsolatnak, hogy a kutyák, amikor a farkukat mozgatják, akkor játszani szeretnének, a macskák pedig ugyanezt a mozdulatot vészjelzésre, vadászásra használják.
http://hirmondo.ro/index.php/melleklet/koernyezetuenk/2132

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése