A mókus nem alszik téli álmot, csak pihen – olvastam valahol. Amikor „falusiak lettünk” és még nagyobb tanulmányozásába fogtam a természetnek. Azóta is ezen gondolkozom. Vajon hátradőlve, keresztbetett lábbal, fütyörészve sziesztázik? Mert, hogy a mieink nem pihennek, az biztos. Sokan laknak a négy nagy fenyőfa valamelyik szegletében, de pihenni egyiket sem láttam, soha. Szorgosan pattognak egyik fáról a másikra, mintha mindig valami dolguk lenne. Általában sietnek: főleg a kisebb fekete, ő nyugtalanabb fajta. A vörös lazább. Van egy (vagy több) barna is. Megszámolni soha nem fogjuk tudni őket, ha addig élünk is. Általában a vörös a bátrabb, közelebb merészkedik, és nem fél a szemedbe nézni, még ha csak fél méterről is… Egyszer rajtakaptam a feketét, bár ő kicsit streszszesebb, vékonyabb testalkat és idegesebben, nagy gyorsasággal szokta tekerni a diófáról a szín tetejére, majd tovább. Ősszel rengeteg óriásméretű diónk lett, az a fajta, ami frissen finom, amikor a burokból kiszeded, és megfeketedett kézzel kapargatod le róla a fehér friss héját. Télire annyira összeszárad, hogy karácsonykor már csak aranydiónak használjuk. Nagy része a nyitott színben telelt, már amennyi túlélte. Ugyanis a mókusunk, a stresszes kis fekete sutyiban rákapott. Olyankor nem zavarta már őt az sem, hogy fél méterről lesem, vagy, hogy osztoznia kell a degeszre tömött „éléskamrán” szarkákkal, fenyőrigókkal és fakopácsokkal. Ez utóbbi legalább előkészítette, vagyis megtörte a csábító, magnézium- dús eledelt. Aztán a kis fekete elhordta valahová, amit már nem tudtam követni a négyméteres lucfenyőn. Most, hogy lassan kitavaszodik, egyre több mókusunk lesz, valószínű a nagy téli pihenésnek meglett az eredménye…az új generáció is a mi diónkra hajt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése