Valahogy mindig úgy esett az idén, hogy
amikor borsót akartunk ültetni, éppen rossz idő volt, vagy más, nagyon
fontos dolgunk akadt. Pedig a pici, zöld bogyók kedvenc eledeleink közé
tartoznak, bármikor, bármennyit, bármilyen formában meg tudnánk enni
belőle, de leginkább levesnek és főzeléknek fogyasztjuk.
Későn melegedett az idő
tavasszal, pedig, ha kellőkor földbe bújtattuk volna, akkor most már
cukorborsók tömkelege üldögélne – rég kimerítve frissen fogyasztott étel
receptjeinket – a fagyasztóban. De az idén nem így történt, megkéstünk.
Éppen ezért csak karózgatjuk a fél méter magasra kapaszkodó, virágzó
példányokat. Minél több ideje foglalkozunk a kerttel, annál
tapasztaltabbak, leleményesebbek leszünk, állapítottam meg karózás
közben ezt a már szinte közhely számba menő, örökérvényű igazságot.
Tavaly még csak tapogatóztunk, hogyan kellene megfelelően borsótámaszt
készíteni, aztán nem úgy sült el a dolog, ahogy a nagykönyvben írja.
Igencsak igyekeztünk, de a nagy hévvel és mérnöki pontossággal kimért
karócskák valamiféle geometrikus formába való összeeszkabálása után, egy
olyan borsópiramis alakult ki, amihez alig tudtunk hozzáférni. Szóval a
borsó behálózta a keszekusza karóépítményünket. Az idén már
szemfülesebbek voltunk: ellestük a szomszédtól, hogyan készül a
praktikusabb, és nem utolsósorban spórolósabb karózás. Az idei
műremekhez elegendő volt pont annyi karó (szorozva kettővel) ahány sor
borsót ültettünk, ezeket szépen elhelyezve – lehetőleg egy vonalban – a
sorok mindkét végében. Miután ez a művelet megtörtént, már csak annyi
kellett, hogy kenderspárgával elinduljunk, és többszintes sorokat
húzzunk a karók között. Ez a megoldás olcsó és praktikus: addig fut a
borsó, amíg csak akar, hiszen a zsinórral több ponton támasztékot
nyújtottunk neki. Amennyiben az időjárás kedvez, legkésőbb két hét múlva
már csemegézhetnénk kedvenc, nagy tápértékű zöldségünkből, addig pedig
megköszönjünk az ismerősöktől kapottat, illetve dicsérjük a fagyasztott
változatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése