Rózsa

Évek óta futórózsára áhítozom. Tavasszal be is szereztük, bár azt hittük, hogy az idén még nem fog virágozni. Most meg sorra nyomja egymásután a virágokat. Tetszik, hogy a sárgának is az az erősebb tojássárga változata, és nem halovány. Egyelőre alig közelíti meg a félmétert, de van mellette egy jó kétméteres állvány, amit jövőre illene azért befutni.

Sajtevés magasfokon. Ha sok-sok sajtom lenne

Pére  Eugéne-Jenő tata sajtja

Harmadik sajtról nem tudok beszámolni, mert nincs. Lassan ezek is a feledés homályába merülnek. Bocsánat, hogy megfeledkeztem: van sok-sok házi tehénsajt lefagyasztva. Paradicsommal tökéletes. 

Falusi zajok városi fülnek

Lakóterünk inkább emlékeztet egy botanikus kertre vagy kisebb erdőre, mint falusi ház udvarára. Két évvel ezelőtt feladtuk a városi életformát, és nagy tervekkel úgy döntöttünk: ezentúl falusiak leszünk. Beszereztünk, ahogy illik, két macskát, a kutya már adott volt, és nem tagadom, percekig elgondolkoztunk azon is, hogy még egy tehén is elférne az udvaron.

Vásároltunk gumicsizmát, kapát, vetőmagokat, metszőollót, öntözőt, kerti széket, eljártunk tejért a szomszédba, szóval megtettük a kellő intézkedéseket az új élettérhez való akklimatizálódásért. Esténként petróleumlámpással ücsörögtünk a kerti kőasztalnál, csillagokat figyeltünk, vagy éppen tücsköket hallgattunk. Csend volt és patakcsobogás, idilli hangok és nyáresti illatok, csak egy dolgot nem tudtunk megszokni. Arra nem számítottunk, hogy a falusi világgal új hangokat is kapunk, amik nem csak szokatlanok, hanem kezdetben kellőképpen ijesztőek is lehetnek. Első napokban annyit nem tudtak volna fizetni, hogy sötétedés után lemenjek és bezárjam a kaput, vagy hátramenjek – elemlámpával sem – a fásszínbe.

Éjszaka keljfeljancsiszerűen ültünk fel az ágyból, amikor a ház melletti fáról egy alma a tetőre esett. Álmosan összenéztünk, kicsit mérgesen nyugtáztuk, hogy ez csak az alma, és bódultan dőltünk vissza a következő támadó koppanásig.

A szomszédban két komondor van, amik, ha valaki elmegy a kapu előtt, vagy történetesen egy másik kutya jár arra, éktelen ugatásba kezdenek. Először meg voltunk győződve róla, hogy biztosan valami baj van, éppen most tépik szét az arra járó állatot vagy embert, és folyton bennünk élt a késztetés, hogy megmentsük az áldozatot.

Mivel cicáink kicsik voltak, és a nap huszonnégy órájában óvtuk őket, nem néztük jó szemmel azt sem, ha hívásunkra a szajkó válaszolt hamisíthatatlan macskahangon. Akad még ezenkívül bagolyhang, denevér szárnycsapkodása, rigófütty, sün neszezése és megszámlálhatatlan sok madár, amikkel még mindig nem vagyunk napirenden.

A hangok és zajok maradtak, mi összeszoktunk, együtt élünk velük, sőt mi több, hiányoznak, ha történetesen nem jelenik meg időben a szöszmögő, vadászó sün valamelyik este. A nyolcórás tehénkolompolást meg nem cserélném semmire.

http://www.hirmondo.ro/web/index.php/kornyezetunk/27259-Falusi-zajok-vrosi-flnek.html 

Szükséges (kerti)parti kellék:)

Legújabb szerzemény, ami elengedhetetlen kelléke az életnek:) Nagyjából fogkefe fontosságú:bárhová megyünk kéznél (lábnál kell legyen). Tegnap felavattam Tusványoson:)

Orbáncfű a kőasztalon

A falusi már-már szinte nyaralós élet legszebb pillanata, amikor az ember fürdőruhában mászkálhat a kertben, a harminc fok árnyékban, és néha odalépik a vízcsaphoz, s erős vízsugarat fröcsköl magára. Nem kell vigyázni, óvatoskodni, nem számít semmi, úgyis 5 perc múlva meg vagy száradva. És különbenis a konyhában is kellemesebb mezítláb, nedves fürdőruhában kavargatni az ebédet. Így jártam a tegnap: egész nap fürdőruhában mászkáltam-mint az igazi nyaralásokon-persze ezt megelőzően bekentem magam napkrémmel. Ebédre halat és zöldségeket sütöttünk rácson. Igazi tenger feeling volt, annyira, hogy a halat nem tudtam megenni, olyan erős íze volt, mintha még egy pohár algás tengervizet is ittam volna hozzá. Aztán beborult és esni kellett, de jó érzés volt, hogy nem kell sehová rohanni haza. Épp csak begyűjtöttük a kerti székeket és a száradó ruhát, és már otthon is voltunk. azt hiszem a nyárban ezt a spontán kötetlenséget szeretem leginkább, hogy csak magamra kapok egy papucsot és vm. lenge ruhát, napaszemüveg, s már lehet is rohanni a világba. 
Az udvaron hámozok zöldséget, reszelek káposztát, nem számít, ha leesik belőle egy darab a földre, s  a kerti csapnál gyorsan le lehet öblíteni a használt edényeket.
Zöld petrezselyemért csak két lépést kell tenni, bazsalikomért hármat, és ha virág kell az asztalra az is akad, mert előregyártott csokrok helyett egy szál aranysárga orbáncfű is jól mutat a kecses üvegben.

A piacok dicsérete

Egyesek Hawaiira kívánkoznak, mások luxuskocsitól boldogok, vagy több száz eurós fizetés csal mosolyt arcukra. Nem mondom, hogy ez előbbi dolgok megvetendőek, vagy nem boldogítanának egy darabig, de vannak ennél sokkal kisebb örömök is, amik eget rengetőnek tűnnek mégis.

Évekkel ezelőtt azon kaptam magam, hogy valami hátborzongató öröm tud lenni a piacra járás. Napi szükségletté vált télen-nyáron, még ha csak úgy szétnézni is, de muszáj volt bemenni, felmérni a terepet, az új árut, hogy éppen mi a legfrissebb hazai szezongyümölcs, -zöldség, szippantani egyet a pletykálásból, beszélgetésekből, házirecept-ötletekből és jó tanácsokból. Télen kicsit kihal a piac, de a fóliával, pokróccal fagy ellen takargatott standok mindig rejtenek valami ínyencséget, s a vörösre fagyott kezű, már-már ismerősnek tűnő kofák előhúzzák egy-két jó szó kíséretében legféltettebb portékáikat.

A piacban mindig az a jó, hogy úgy érezzük, csak értünk létezik. Az árusok képesek apró mozdulataikkal, gesztusaikkal, szavakkal, beszélgetésükkel, rábeszélésükkel és odafigyeléssel elhitetni, hogy minden egyes zöldség nekünk mosolyog. Azért tették meg a hajnali harmatos utat, hogy mi tudjuk megvásárolni, és tulajdonképp az egyetlen oka a magból érett, vitamindús gyümölcs lesz annak, hogy mi piacra járunk. Kicsit olyan, mintha egy régi ismerős közösség lenne: csukott szemmel tudjuk, hogy merre bujkálnak a póréhagymák, hol szebb a cseresznye, kinél lehet gombát kapni, és melyik a helyi uborka.

Ilyenkor temérdek égővörös, egyre olcsóbb paradicsom borítja a pultokat, mosolyogva, fennhangon kínálják, de ha igazán jót akarunk, vásárlás előtt mindenképp vegyük kézbe és szagoljuk meg. A paradicsom szár felöli részénél érezhető aromája egyenes arányban áll édes, érett zamatával. Színek és illatok tömkelegével együtt remélhetőleg sosem tűnik el életszükségletünkből a piac

.http://www.hirmondo.ro/web/index.php/kornyezetunk/26967-piacok-dicsrete.html

Hanyagoljuk az egrest?

Az egreshez régi barátság fűz: azóta vagyunk jó viszonyban, amikor még nem lehetetett télen–nyáron gyümölcsök garmadáját kapni minden üzletben. Akkor még tudtuk, hogy mi a szezongyümölcs, nem vásárolhattunk januárban is epret, nem volt banán (legalábbis nem nálunk), és alig vártuk minden nyári hónap gyümölcsének megjelenését.

Tudtuk, mikor érik a rebarbara, a málna, az eper, a szőlő, és alig vártuk, hogy a szomszéd útra hajló nyárialma ága leejtse vajpuha gyümölcsét. Akkor volt az, hogy zöldborsót, karalábét, friss murkot is csentünk a konyhakertből, mert nagyszülői utasításra nem ehettük csak úgy a friss zöldségeket: be kellett osztani.

Titokban ücsörögtünk az egresbokrok alatt is, mert kellett jusson levesbe, mártásnak. A tikkasztó nyári melegben az egy egresbokor nem volt elegendő négy unokának, és még a déli ebédhez is. Tehát minél tiltottabb volt, annál jobban szerettük. Már a virágzásnál lestük, számolgattuk, hogy milyen lesz az idei termés, aztán nyomon követtük növekedését a mákszem nagyságútól a beérésig.

A tavaszi zöld még csókra húzta a szánkat, de szárát és bajuszát letépve nyakaltuk, amíg csak hagyták. A napos oldal felé eső termések hamarabb pirultak, s ha átváltottak rózsaszínesbe, már igazi csemegének számítottak. Ha volt még, ami megvárja, hogy szinte bordóvá érjen, az volt ám az igazi, vasárnap délutáni tiltott desszert.

Ma meg lassan nem tudjuk, mikor van tél, és mikor nyár, mikor és hol érik be az alma (a fákon-e vagy az áruházak polcain), az egres szinte feledésbe merül, pedig tucatnyi ételünk üdítő ízesítője lehetne.

 http://www.hirmondo.ro/web/index.php/kornyezetunk/26687-Hanyagoljuk-egrest.html

Zöldborsó, te cukor

Valahogy mindig úgy esett az idén, hogy amikor borsót akartunk ültetni, éppen rossz idő volt, vagy más, nagyon fontos dolgunk akadt. Pedig a pici, zöld bogyók kedvenc eledeleink közé tartoznak, bármikor, bármennyit, bármilyen formában meg tudnánk enni belőle, de leginkább levesnek és főzeléknek fogyasztjuk.

Későn melegedett az idő tavasszal, pedig, ha kellőkor földbe bújtattuk volna, akkor most már cukorborsók tömkelege üldögélne – rég kimerítve frissen fogyasztott étel receptjeinket – a fagyasztóban. De az idén nem így történt, megkéstünk. Éppen ezért csak karózgatjuk a fél méter magasra kapaszkodó, virágzó példányokat. Minél több ideje foglalkozunk a kerttel, annál tapasztaltabbak, leleményesebbek leszünk, állapítottam meg karózás közben ezt a már szinte közhely számba menő, örökérvényű igazságot. Tavaly még csak tapogatóztunk, hogyan kellene megfelelően borsótámaszt készíteni, aztán nem úgy sült el a dolog, ahogy a nagykönyvben írja. Igencsak igyekeztünk, de a nagy hévvel és mérnöki pontossággal kimért karócskák valamiféle geometrikus formába való összeeszkabálása után, egy olyan borsópiramis alakult ki, amihez alig tudtunk hozzáférni. Szóval a borsó behálózta a keszekusza karóépítményünket. Az idén már szemfülesebbek voltunk: ellestük a szomszédtól, hogyan készül a praktikusabb, és nem utolsósorban spórolósabb karózás. Az idei műremekhez elegendő volt pont annyi karó (szorozva kettővel) ahány sor borsót ültettünk, ezeket szépen elhelyezve – lehetőleg egy vonalban – a sorok mindkét végében. Miután ez a művelet megtörtént, már csak annyi kellett, hogy kenderspárgával elinduljunk, és többszintes sorokat húzzunk a karók között. Ez a megoldás olcsó és praktikus: addig fut a borsó, amíg csak akar, hiszen a zsinórral több ponton támasztékot nyújtottunk neki. Amennyiben az időjárás kedvez, legkésőbb két hét múlva már csemegézhetnénk kedvenc, nagy tápértékű zöldségünkből, addig pedig megköszönjünk az ismerősöktől kapottat, illetve dicsérjük a fagyasztott változatát.

http://www.hirmondo.ro/web/index.php/kornyezetunk/26410-Zldbors-cukor.html 

Zaz Szentgyörgyön

Reggel hétre jöttem, ami azt jelenti, hogy már 6.40-kor battyogtam a frissen mosott utcán. Az egyetlen szép dolog az álmos reggel tiszta illata, és hogy aránylag vidáman ballagot szembe az a néhány ember. Voltak, akik az út közepén közlekedtek, csak úgy, mert annyira nem volt forgalom. Azt hiszem, csak a szemeteskocsi volt, amivel találkoztam. Kicsit olyan volt, mint egy klip. Valahogy az jutott eszembe, hogy Zaz csak úgy megjelenik és a semmiből reggeli vidámságot énekel. Járkál le s fel az úton, és színes lesz minden. De nem jött:)

A kapálás a jó termés titka

A konyhakert gondozásához és fenntartásához idő, türelem és kitartás kell. Az utóbbi kettő még csak-csak megadatott, de az idővel hadilábon állunk. Az ember lányának, ha nem nyugdíjas, igencsak kevés jut a napi huszonnégyből a kertre. Kemény harmadik éve ültetgetünk ezt-azt, de igencsak a tapogatózás, kísérletezés mezején haladunk. Érzésből, szeretetből és hobbiból fogtunk neki, na meg az sem árt, ha friss paradicsomért nem kell a piacra menni.

Palántákat nevelgettünk, beosztottuk, hogy melyik növényt melyik mellé ültessük, hogy „ne bántsák” egymást, lestük az első pici sziklevélkék kibújását, felkaróztuk, gyomláltuk, amit kellett, permeteztünk. Gyomlálni lehetett volna többször is, de alapjában meg voltunk békélve a kerti teljesítményünkkel, míg össze nem találkoztam az évtizedes tapasztalattal rendelkező szomszéddal. Reggel nyolctól, márciustól októberig minden idejét gyönyörű kertjében tölti, ápolgatja, szereti, és meg is van az eredménye. Gyönyörű termést szüretel minden évben, néha csodálva figyeljük, hogy ilyen kert még létezik a világon. Közben meg kerttökéletesítő titkokat lesünk el.

Praktikus, hasznos dolgokat hallunk: mitől lesz szebb, egészségesebb a termés, néha palántokat, magokat, virághagymákat kapunk a mesekertből. A legutóbbi jó tanács rövid volt és frappáns: kapálni kell. Olyan hirtelen ért, hogy visszakérdezésem, miszerint miért, balgául hallatszott. Mintha valami titkos receptbe kaptam volna beavatást, olyan volt a kapálás hasznosságáról szóló beszélgetés. A régiek valamiért mindahányan tudják, miért kell minél többször kapálni. Aki szeretettel tesz-vesz a kertben, tudja, hogy a jó kapálás felér egy kiadós esővel vagy öntözéssel. A talajt fel kell lazítani, ha öntözünk, különösen sokat kell kapálni, ugyanis a föld cserepesre szárad a melegben, s mikor jön az eső, lefolyik a víz. Ezzel szemben a laza, kapált föld egyből a gyökerekhez vezeti a vizet.

A paradicsom már terem, és ontja a virágait, a brokkoli is lassan növelni kezdi rózsáit, a paprikatövek lassan elrúgták a húsz centit, és a borsók is vidáman kunkorodnak, tekerednek a karókra. Ezen látványhoz már nem kellene más, csak a mindennapi öntözés, és egy kevés, de rendszeres „varázskapálgatás”.

http://www.hirmondo.ro/web/index.php/kornyezetunk/26064-kapls-terms-titka.html